Töltés 200! Hátra!

Azt hiszem, most végre eljött az idő. Már hónapok óta fel-felvetődnek bennem bloggyanús gondolatok, amiket szívesen megosztanék, de eddig még nem forrt ki bennem. Nem olvastam már a saját blogomat elég régen. Meg fogom tenni. Pontosan ezért is hoztam létre. Hogy később szembesüljek a gondolataimmal. Kicsit nagyképűen hangozhat, de nem akartam,hogy a gondolatok kárba vesszenek. Sajnos, az utóbbi egy évben rengeteg fontos gondolat elmerült a süllyesztőben. Abban sem vagyok biztos, hogy ez valódi újraélesztés lesz-e, vagy csak múló fellángolás. Mindenesetre vágyom az írásra. Hiányzik. Amikor kijöttem Angliába, először azért nem írtam, mert nem állítottam át a klaviatúrát magyarra. Aztán meg csak simán leszoktam róla. Meg annyi minden történt egyszerre, hogy képtelenség lett volna blogon nyomon követni az eseményeket. Bár nem bánom, hogy néhány dolgot nem írtam le. Azt hiszem, ha végre kiheverem, azok a gondolatok és emlékek nem fognak hiányozni sosem. Nem is a közönségnek írok amúgy (bár megjegyzem, eme kicsiny kis oldal látogatottsága fénykorában elérte a napi száz megjelenítést is -amiből persze 47 én voltam, amikor ellenőriztem magam...-), inkább magamnak. Élvezem. Sokkal könnyebb összeszedetten és átgondoltam cselekedni, élni, ha össze vagyok szedve és átgondolom a lépéseimet.

Szörnyű dolgok történtek velem, bár egyértelműen csak a saját univerzumomat rázta meg, a tágabb világban nyilvánvalóan nagyobb borzalmak történtek, számomra mégis nehéz volt átvészelni ezt az időszakot. Nem tudom, hogy valaha ki tudom-e majd írni magamból. Bár nem hiszem, mert a história önsajnálat ízű lenne. Persze, sajnáltam is magam, de nagy vagyok, túlélem. Túléltem. Kiborultam. De még mindig itt vagyok. Reggeltől mikulásig dolgozom, ezért is nem vagyok benne biztos, hogy folytatni tudom a blogomat. De azon leszek. Mert most végre jól érzem magam! Holnap megyünk megtekinteni egy lakást, amit végre egy kicsit a sajátunknak érezhetünk, nem kell osztozni senkivel, nem kell alkalmazkodni senkihez, végre elkezdhetjük a valóságos közös életünket. Bár akkor is minimum egy hónapig még itt kell maradni, de végre van fény az alagút végén! Ma amúgy is nyertem a lottón... Életem első nyereménye, bár tény és való, hogy még sosem szerencsejátékoztam. Sajnos, annyit nem nyertem, amivel már haza tudnánk menni. Remélem, leporolhatom életem ezen szeletét, hogy régi fényében tündököljön. Éljen a blog! :)

Bambi

Hihetetlen, hogy ennyi év után is el tudom sírni magam ezen a filmen... Az egyik legszebb mese!

Fáj.

Nos igen, amit igértem, betartom. De nem igazán tudom, hogy hogy fogalmazzam meg ezt az olvasó szem által felfogható szavakban, amelyek segitségével valóban el tudjátok képzelni, hogy mi is van bennem. Az úgy szokott kezdődni, hogy a külső kép elhomályosul. Belül, a bordáim tájékán egy forgószél kerekedik, ami csak dagad és nő, hogy már úgy érzem, mintha eltörné bordáimat, mintha már kivülről is látni lehetne, ahogy domborodik a mellkasom. majd lassan elkezd kúszni a torkom felé, és elszoritja azt. Ilyenkor menekülési késztetést érzek, mintha csak elszaladhatnék a kitörni készülő tomboló vihar elől. Mélyeket lélegzem, és egy pontra meredek, de gyakran nem birom megállitani, szépen bepárásodik a szemem, és tétova könnycseppek indulnak az orrom felé. A következők már bátrabbak, és lelkesen követik az előttük haladókat. Persze, nekik már könnyű, hiszen az ösvény már ki van taposva. Szeretem, ha ilyenkor nincs körülöttem senki. Szeretnék ilyenkor futni, rohanni, és meg sem állni addig, amig jár a levegő a tüdőmben. A belső vihar közben pusztit. Van, amikor nincs szükség kiváltó okra, egyszerűen csak elkezdődik. Van, amikor meglátok egy képet, egy ismerősről, vagy ölelkező-nevetgélő idegeneket, elolvasok egy kedves üzenetet vagy eszembe jut egy régi-régi történet, emberekről, akiket ismerek és szeretek, és akkor milliméterre pontosan tudatosul bennem, hogy mennyire távol is vannak tőlem. Azt hittem, idővel javulni fog, és nem könnyekkel takarva arcomat alszom majd el, de sajnos tévedtem. Minden egyes nappal rosszabb és rosszabb. csak véreznek azok a sebek, kitartóan és megállithatatlanul. És én már nagyon nem tudom, hogy mit tegyek. Eddig legalább az otthonomnak nevezett területen béke volt számomra (többnyire). De most otthonom sincs, ahol pedig lakom ott minden van, csak béke és nyugalom nincs. Minden nap, minden egyes nap történik valami, ami miatt rossz/gyerekes/lusta/hanyag vagyok, és minden nap bizonyitanom kéne, de sosem vagyok elég jó. Ez a munkahelyemre ugyanúgy vonatkozik. Nem lehetek elég jó. Nem és nem. Soha. Összefoglalva talán ennyit tudnék most elmondani.

Végre irok! :)

Zoli valószinüleg ki fog borulni,de átállitottam a klaviaturát magyarra, szóval végre tudok majd rendszeresen blogolni, és nem fog zavarni, hogy nincs ékezetem. De mostmeg már annyira megszoktam, hogy felül van az y és alul a z, hogy most meg ezért keverem őket. A másik meg az, hogy nincs hosszú i betű,de talán az kevésbé zavaró, mint a többi ékezet hiánya. Már régebben fel szerettem volna tenni a szarvasos képeket, hát most azt hiszem, eljött az ideje :) Lehet, hogy a magyar betűk eléggé vonzók lesznek ahhoz, hogy gyakrabban irjak ide is. Most az igért képek, aztán majd valamikor lelkizni is fogok, mert már nagyon érik bennem.